Üdv a nyájas olvasónak. Még tavaly az első "lakáspiacos" posztban kifejtettem, hogy a csere miért nem működik. Sajnos alaposan el vagyok maradva a tervezett témákkal önmagamhoz képest, úgyhogy most jön egy kis cikk a költözésünk előtti utolsó másodpercben történt apró "malőrről". Némileg módosítanom kell az álláspontomat... Nézzük a számomra kedvezőnek tűnő és meghiúsult cserés történetet ismét. Kisvárosban laktunk, egy 1966-ban épült társasház második emeletén, 43m2-en egy szoba étkezős lakásban és ezek voltak a kiinduló problémáim.

A társasházban szintenként három 43m2-es és egy 58m2-es lakás van és ez a környéken általános. Amelyik házban vannak nagyobb lakások, ott szintenként csak egy van. Szerintem ez egyértelmű, hogy ha az ember szeret egy környéken élni (lakni a lakáskultúrás képeken szoktak, mi élünk), akkor először helyben nézi meg a lehetőségeket.
A ház kialakítása nem ad lehetőséget még egy falszomszédos kisebb lakás vásárlására, amit a már meglévővel egybenyitva teret lehetne nyerni. A miénk pont azon az oldalon volt, ami a nagyobbal lakással szomszédos.  

Szóval tavalyi év tavaszán első tervezett próbálkozásként a szomszéd mamát kérdeztem meg, hogy a lakáscsere érdekelné e őket esetleg. Ami nekik van, az láthatóan nekik nagy! Mondtam, hogy adhatna az unokáknak egy kis pénzt, súlyos milliókat fizetnék rá. Bizonytalanul, de nem volt a válaszuk! Attila (élettárs) most költ majd a felújításra, ablakcsere, kondikazán. Meg tudja az öreg fát már nem lehet átültetni, majd az unokáim megöröklik! Ezen felbuzdulva megkérdeztem a menyét is (unokák anyja), hogy mit szólnának ehhez. Örültek, ebből gondoltam, hogy hátha utána megy az "ingyen" pénznek és ő puhítja tovább a nénit.

Aztán mi közben egy laza fél évet töltöttünk el ingatlanok nézegetésével, aminek a vidéki kertes ház megvétel lett a vége ... Ki is tettük a pontot, szeptemberben megvettük, fizetjük még 20 évig. Talán olyan november környékén egy beszélgetés alkalmával meg is mondtam a néninek meg a bácsinak, hogy év végén el fogunk költözni. Vettünk egy házat 10Km-el arrébb, ott bírtunk találni egy megfizethetőt, jó ár érték arányút. Mondták, hogy jó, oké, sok sikert. Költözési rajt indult december 10 környékén, de már jóval előtte demonstrációs céllal a cuccaink jó része lépcsőházba volt bedobozolva, plusz az üres doboz hegyei is.
Erre december közepén az öregek megállították a páromat a lépcsőházban, hogy "jaj aranyoskám csak nem elköltöznek? nem is gondoltuk, hogy ez ennyire komoly! mi lett a kis lakással, eladták? de kár! még is jó lett volna nekünk a maguk kis lakása!". Érdekes ezt közelebbről vizsgálni. Mi történhetett? Volt a balul sikerült felújításuk, feltételezhetően találkozott a szigeteletlen lakásuk hőigénye a termosztátos kondikazánnal és megkapták az első gázszámlájukat ... Illetve ennyi idő alatt ért körbe az információ a fiától a menyén át, hogy még is jó lenne nekik az a csere, meg főleg a készpénz...
A csere iránti igényüket végül nekem is jelezték hónapokkal megkésve. Egy kávé mellett jót beszélgettünk erről, mint meg nem valósuló dologról. Végül is, akkor is cserélhettük volna, a két utcával arrébb lévő hasonló ingatlanomat a nagyobbra, de ahhoz akkor már semmilyen érdekem nem fűződött. Kis lakást egyszerűbb hasznosítani, mint a nagyobbat.

A tanulság ebből számomra az, hogy milyen könnyű elbeszélni egymás mellett. Az ember soha nem fogja átlátni mások családi kapcsolatait, igényeit, egymás közötti kommunikációra képtelenségét. Azt kellett volna csinálnom, hogy minden érintettel külön beszélek és amikor úgy érzem, hogy leülepedett az ajánlatom, akkor "elkapom" őket úgy, hogy egyszerre többen is jelen vannak. Ezen utóbbinak az az előnye, hogy azt követően már nem tudják kikerülni, hogy egymással is megbeszéljék a csere ajánlatot. Végül is nem bánom, hogy így alakult a történet, csak mint (akkor számomra nagyon bosszantó) érdekességként meséltem el.