![]() |
A bevezetőben említettem már ezt a kifejezést, hogy mi a rendszerváltást követően a csórómilliomosok országa lettünk. Ezt le kéne vezetnem, mert nem hiszem, hogy más is érti, ami nekem evidens. Szóval vagyunk "mi" (ezen értsd a Ratkó korszak gyermekeinek a gyermekei, vagy csak szűken én, a családom azonos életkorú tagjai, az ismerőseim zöme) akik nem vagyunk vidéken élők, és nem vagyunk klasszikus városi nagypolgárok sem. Városi gyerekek vagyunk, világ életünkben valamelyik városban éltünk. A megállapításaim elsősorban ehhez kapcsolódnak, a többi nem vizsgált réteg helyzete ettől eltér! Lakni mindenképpen kell valahol, lehetőleg nem a híd alatt, ami nagyon huzatos! A szüleink az átkosban elérhető lehetőségekhez szocializálódtak, "majd kiutalnak nekünk tanácsi lakást", "igénylünk szolgálati lakást", "befizetünk egy szövetkezetire", vagy "építünk egyet a KISZ lakótelepen kalákában". A Kádár-korszakban először beton - tégla, majd pedig betonpanel tanácsi bérlakásokat építettek, egyre csökkenő mennyiségben és ez a 1980-as évek végére befejeződött. Emellett a nagyobb cégek tudtak korlátozott számú szolgálati lakást biztosítani arra az időre, amíg a munkaviszonyod fennállt. Ez a kettő bérleti jogviszony létesítését, a másik kettő (a szövetkezeti és a KISZ lakótelepi) pedig tulajdonjog létesítését célozta meg. A tanácsi bérlakásból volt a legtöbb. Azt hiszem ez így elég jól érzékelhető, hogy mitől lett a "dolgozónak" biztonságérzete!? Az első konstrukcióban a határozatlan idejű bérleti jogviszony és a tervezhető mértékű bérleti díjtól. A másikban pedig a tulajdoni jog létrejöttétől. Tehát szüleink el voltak mint a befőtt! Általában véve pár 10ezer extrém esetben 100ezer Ft megtakarítást kivéve, szinte egyiküknek sem volt jelentős tartaléka, vagy vagyon értékű ingatlana (a kivételeket jeleztem az elején).
1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, divat lett a kárpótlás, a részarány kiadás és privatizáció! Lehet majd írok egy cikket, ahol belemegyek ennek biznisz jellegébe amit nem vettem észre, egyenlőre ez most nem releváns. Ebből nekünk bizony a privatizáció lesz az érdekes. A 90-es évek közepére felálltak azok a szabályok, amelyek mentén a tanácsokból avanzsált önkormányzatok elkezdték a koloncként nyakukon lógó tanácsi bérlakások értékesítését. A cégek is igyekeztek megszabadulni ettől a nyűgtől. Nem tudom ez mennyire egyértelmű az olvasó számára, a tisztasági festést kivéve minden avulással kapcsolatos kiadás, karbantartási feladat (a tetőtől a szennyvízcsatornáig) a tulajdonost terhelte volna! A bérleti díjak messze voltak a piacitól, így ez egy gyenge bevételi forrás volt részükre, a befolyó pénzt elköltötték másra. Pontosabban csak terhelték volna ezek a kiadások, a gyakorlatban az ingatlanok az építési évtől függően sok évtizedes állagromláson mentek keresztül. Pénz az üzemeltetésükre nem volt. Tehát hirtelen megjelent egy zárt piacon sok tízezer tanácsi bérlakás, amit a bérlőik nagy kedvezménnyel vehettek meg. A határozatlan idejű bérleti jogviszonyuk és az ingatlan műszaki állapota okán. Aki látott ebben fantáziát, az megvette a tanácsi lakását. Akkor ezt levezetni nem tudtam, meg a szüleim sem, de mai eszemmel látható, hogy csökkenő bérlakásszám mellett fel fog erősödni a szociális jelleg. Az önkormányzatok a bérleti szerződéseket (a bérlők tájékozatlanságát kihasználva) ügyesen átváltották határozott idejűre. Elképesztő pofátlanság, bár nem azért gyűltünk ma össze, hogy ezen őrjöngjünk. Ebből sajnos az következik, hogy a szerződés lejártakor ezeket újra és újra pályázni kell! Nekik (szüleink), akiknek halvány fogalmuk sincs egy mai pályázati rendszerről...
Közben mi is felnőttünk, bele a kialakult piaci ingatlanhelyzetbe! Önkormányzattól csak szociális bérlakást lehet igényelni, de ezek kis száma miatt ez esélytelen (helyzetem nem kátrányos, gyerekeim száma nem nyolc stb). Szolgálati lakást csak a nagy cégek, illetve a rendvédelmi szervek tartanak fent. Szövetkezeti építkezés már nincs (lévén nincsenek már szövetkezetek), a KISZ pedig megszűnt. Akkor mi marad? A válasz egyszerű. Lehet bérelni magánszemélytől ingatlant ez kecsegtet a legkisebb biztonságérzettel. Meg lehet vásárolni időközben ingatlanpiacra került használt lakásokat piaci áron, illetőleg lehet venni (amikor épül) új építésű lakásokat, sorházakat piaci áron, meg természetesen akinek erre módja van, az épít sajátot. Mindegyik közös jellemzője, hogy az ember arra ítéli magát, hogy évtizedeken keresztül a jövedelme nagy része a lakhatására megy el! Mivel a bérleti díjak rég óta az egekben (piaci árnak nevezik ezt), ezért aki teheti, az vásárol. Azzal vigasztalja magát, hogy ugyan 10-20-30 éven keresztül mocskos sok pénzt kell kifizet érte (a forgalmi értékének többszörösét), de a "végén" legalább az enyém lesz! Na ez a magyaros modell, az én váram az én házam! Ez azt jelenti, hogy a mai Magyarországon sok millió olyan polgár él, aki évtizedek alatt ugyan összekuporgat 10-20-30 millió forintot (régió válogatja mennyit kell), de a keletkező tőketartaléka, ahelyett, hogy forogna (bankban, tőzsdén, vállalkozásban, értékpapírban), egyetlen ingatlanba beleölve döglik meg az idők végezetéig! És ha hirtelen beüt valami tyúktyar és fel kell szabadítani 10-20-30 milliót, akkor abba beledöglik családostul, mert a lakhatását kénytelen kirántani maga alól. Lakást, házat, bármit venni piaci alapon, az egyenlő a nettó bukással! De ha ez vigasztaló, akkor a bérlet is nettó bukás, aminek a végén a semmid marad majd meg. Ráadásul a bérbeadó bármikor mondhatja, hogy "igen tudom 2 évre szerződtünk, de most megfájdult a tyúkszemem, költözz ki a pékbe most!". Totál bizonytalan és eltolt ez az egész rendszer, nesze neked Alaptörvényben (régen Alkotmány) rögzített lakhatáshoz való állampolgári alapjog!!!
Kis kitekintés, ha már mi lettünk az EU-s világpolgárok ... Sokszor azt olvastam, hogy a fejlett nyugaton a hozzánk hasonló helyzetűeknél nem divat vásárolni, hanem mindenki bérel. Na jó, de ott megtehető, hogy besétálok az önkormányzathoz, vagy egy erre szakosodott céghez és közlöm, hogy "a városban kaptam 3 évig munkát x cégnél, úgyhogy bérelnék 3 évre x árig ilyen és ilyen paraméterekkel bíró lakást" akkor elém teszik a bérleti szerződést. Gondolom ebből ered a dolgozó biztonságérzete, mert ennek a fogalomnak ott is léteznie kell! A fáma arról nem szól, hogy mi történik a fejlett nyugati polgár által megtermelt tőketartalékkal?? És azt sem tudom, hogy (ugye ránk magyarokra egy elég masszív görcsösség a jellemző) ebből a nézőpontból ez "a majd lesz valahogy vagyonilag csüngünk a levegőben majd megélek majd bérelek majd lesz valami" állapothoz kapcsolódó sztoikus nyugalom honnan került a nyugatiakba? Ha valaki tudja, akkor kommentben segítsen ki! Igazából nem török pálcát e felett a bérleti lehetőség felett, valószínűleg ha ott élnék, akkor én is átszocializálódnék idővel erre.
Konklúzió ... tehát vagy arra ítéljük magunkat, hogy az idők végezetéig az anyósnak lakjunk a mosókonyhájában és ezerrel gyűjtjük a pénzt, vagy pedig arra, hogy az évtizedek alatt keletkező tőketartalékunkat a lakhatásunkba öljük bele. Ez a szituáció a vásárlásnál és most már a bérleménynél is közel azonos ... A munkaerő ára a reprodukálásához szükséges összeg kellene legyen. Levonhatjuk a megfelelő következtetéseket az itt vázoltakból.