Amíg a háttérben szép csendben és főleg lassan zajlanak a nem látványos, de annál idegőrlőbb események (ma pl. hitelkérelmet intéztem) és nem jutok el valami értékelhető szakaszba, addig... Jöjjön egy igazán lazán kapcsolódó írás, ami igazából egy (szerintem vicces) évtizedes anekdotán alapul... közben meg beszólok "valakinek". ;-)

Tényleg! Találkoztál már a "30-as nyugdíjas" fantázianevű jelenséggel??? Nem? Hű akkor gyorsan nézz utána! Bárhova beírod lesz találat, Youtube, Facebook, Pénzcentrum, HVG stb. Én teljesen gyanútlanul a HVG-n futottam bele egy hosszabb cikkbe erről a srácról, aki azt állítja 34 évesen elment "nyugdíjba"! Nagyon érdekes jelenség ez nekem is, ami körül rögtön parázs vita alakult ki, némileg jogosan. Szóval ez a HVG-s cikk egy FB blogot is ajánl követésre, megtettem, kattintottam, lájkoltam, azóta látom a frissítéseit.

Először egy rövid vélemény róla. Azt gondolom, hogy a "30-as nyugdíjas" egy olyasfajta zseniális média hacknek tekintem (bárhogy is tiltakozik ez ellen, ok nélkül semmi nem történik! önmagamon kívül nem ismerek több öncélú lényt!) lehet idővel, mint a Tibi atya humoros figurája. Valakinek vagy volt szőlője, vagy volt bora, de nem tudott piacot fogni vele, hát kreáltak hozzá egy reklámfigurát. Az ember az elején még nem gyanakodott semmire. Aztán érdekes módon egyszer csak megjelent a Humbák Művek Webáruház a Tibi atya márkájú (mörcsöndájzing ezerrel) termékekkel és a minap már odáig jutottunk, hogy a főváros bulinegyedének szószólója... Nagyjából ezt gondolom a "30-as nyugdíjas"-ról is, hogy akár még erre is kimehet a játék. Készülő könyvhöz, vagy befektetési tanácsadó céghez egy jól kitalált reklám ... Minden esetre kiváló húzásnak tartom...
Követendő példának nem tartom a "30-as nyugdíjast", de el kell ismerni, a pénzhez való hozzáállása annyira más, annyira eltérő szemléletet hordoz, hogy érdeklődve olvasom őt (illetve most már őket) azóta is. Általában semmi konkrétat nem ír, de egyszer csak szembe jött a "6 dolog, amivel a család hozzájárult a nyugdíjazáshoz" című jegyzete és ezen belül is a spórolás képességét emelte ki! Na mondom, ebből mi lesz? ;) Vagyis a családi fürdővíz megfelelő kezelésének témájával találtam magam szembe! ;-) Hangosan felröhögtem az erre vonatkozó részen... :-) 

Anekdotát ígértem , nevezett Mamut (ugye ő az egyetlen olvasóm) egy régi története következik, amin anno sírtunk a röhögéstől.

A spórolós főnök

A főnök minden áldott munkanap táska méretűre vágatta a műszakos kollégákkal a felesleges fa göngyöleget (talán selejt raklapot?), azt különböző papír és rongyhulladékkal csomagolva a táskájába tette és hazahordta. Ez ment vígan éveken keresztül...
Egyszer aztán valamelyik szaki nem bírta cérnával és megkérdezte tőle, hogy "ember ez meg minek neked?"
A válasz nem is késett ...
- Na hát most eltanuljátok tőlem a spórolás fortélyát! Ennyi fa pont elegendő arra, hogy a fatüzelésű bojlerban felmelegítsem a kádnyi fürdővizet! Ingyen! Abban megfürdik először az unokám, majd a lányom, majd a feleségem, majd végül én magam! A fürdővizet nem öntjük ki! Több részre osztva gazdálkodunk vele! Egy része a WC leöntésére kell. Másik részét felmosásra tesszük félre és a maradék pedig viráglocsolásra fog majd kelleni!

Ugye nem baj, hogy én nem vagyok ilyen mint a "30-as nyugdíjas" vagy a "spórolós főnök", hogy egymás vizében fürdünk esténként? :-) Tehát ebből következően én gazdag nem leszek soha! Mert mértéktelenül pazarlok! Kifolyik a kezemből a pénz! A fürdővízen keresztül mindenképpen... Amúgy a "spórolós főnök" nagyüzemi szintre fejlesztette a spórolást! Úgyhogy üzenem a "30-as nyuggernek" ők télen nem fűtöttek, 3 dunyha alatt, kucsmával a fejükön és két zoknival a lábukon aludtak! Meg inkább bicikliztek mínusz 10 fokban, a buszjegy árát meg eltették a perselybe!
Na hát így kell(ene) spórolni! :-)

Tervben van, hogy válaszolok az előző cikkhez érkezett kommentfelhőre, de figyelembe véve azt, hogy mennyire nem érek erre rá (örülök, ha hetente fogok tudni írni valamit ide), tehát a választ egyenlőre elnapolom...
Inkább abba az irányba mozdulok el, hogy legyen több rövid írás, mint egy hosszabb, így legalább haladok valamennyit a véleményem kifejtésével.

Szóval a házvásárlási terveimmel kapcsolatban megkaptam ezt a megjegyzést, hogy ez biztosan "middle life crisis"! Tessék? :-) Nem mintha nem érteném angolul a kifejezést, de azért próbáljuk meg ezt a dolgot magyarul megközelíteni, lehet többre jutunk... "életközépi válságod van, azért akarsz házat venni" hangzott a válasz. Nos ... életközépi válságom akkor lenne, ha "just a pose" dolgokat kezdenék csinálni. Ha nyitott sportkocsit vásárolnék magamnak, lecserélném mellé a farmerből és ingből álló ruhatáram márkásabb öltönyökre, vennék nevesebb karórát. zselézném a hajam, fehérített fogaimmal vigyorognék és a kabrióval járnék ribizni. Mivel ebből egyik elem sem valósult meg, ezért ezt kategorikusan visszautasítom!
Teljesen másról van szó, mint az életközépi válság, szeretném az életminőségemet javítani.

A bevezetőben említettem már ezt a kifejezést, hogy mi a rendszerváltást követően a csórómilliomosok országa lettünk. Ezt le kéne vezetnem, mert nem hiszem, hogy más is érti, ami nekem evidens. Szóval vagyunk "mi" (ezen értsd a Ratkó korszak gyermekeinek a gyermekei, vagy csak szűken én, a családom azonos életkorú tagjai, az ismerőseim zöme) akik nem vagyunk vidéken élők, és nem vagyunk klasszikus városi nagypolgárok sem. Városi gyerekek vagyunk, világ életünkben valamelyik városban éltünk. A megállapításaim elsősorban ehhez kapcsolódnak, a többi nem vizsgált réteg helyzete ettől eltér! Lakni mindenképpen kell valahol, lehetőleg nem a híd alatt, ami nagyon huzatos! A szüleink az átkosban elérhető lehetőségekhez szocializálódtak, "majd kiutalnak nekünk tanácsi lakást", "igénylünk szolgálati lakást", "befizetünk egy szövetkezetire", vagy "építünk egyet a KISZ lakótelepen kalákában". A Kádár-korszakban először beton - tégla, majd pedig betonpanel tanácsi bérlakásokat építettek, egyre csökkenő mennyiségben és ez a 1980-as évek végére befejeződött. Emellett a nagyobb cégek tudtak korlátozott számú szolgálati lakást biztosítani arra az időre, amíg a munkaviszonyod fennállt. Ez a kettő bérleti jogviszony létesítését, a másik kettő (a szövetkezeti és a KISZ lakótelepi) pedig tulajdonjog létesítését célozta meg. A tanácsi bérlakásból volt a legtöbb. Azt hiszem ez így elég jól érzékelhető, hogy mitől lett a "dolgozónak" biztonságérzete!? Az első konstrukcióban a határozatlan idejű bérleti jogviszony és a tervezhető mértékű bérleti díjtól. A másikban pedig a tulajdoni jog létrejöttétől. Tehát szüleink el voltak mint a befőtt! Általában véve pár 10ezer extrém esetben 100ezer Ft megtakarítást kivéve, szinte egyiküknek sem volt jelentős tartaléka, vagy vagyon értékű ingatlana (a kivételeket jeleztem az elején).

1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, divat lett a kárpótlás, a részarány kiadás és privatizáció! Lehet majd írok egy cikket, ahol belemegyek ennek biznisz jellegébe amit nem vettem észre, egyenlőre ez most nem releváns. Ebből nekünk bizony a privatizáció lesz az érdekes. A 90-es évek közepére felálltak azok a szabályok, amelyek mentén a tanácsokból avanzsált önkormányzatok elkezdték a koloncként nyakukon lógó tanácsi bérlakások értékesítését. A cégek is igyekeztek megszabadulni ettől a nyűgtől. Nem tudom ez mennyire egyértelmű az olvasó számára, a tisztasági festést kivéve minden avulással kapcsolatos kiadás, karbantartási feladat (a tetőtől a szennyvízcsatornáig) a tulajdonost terhelte volna! A bérleti díjak messze voltak a piacitól, így ez egy gyenge bevételi forrás volt részükre, a befolyó pénzt elköltötték másra. Pontosabban csak terhelték volna ezek a kiadások, a gyakorlatban az ingatlanok az építési évtől függően sok évtizedes állagromláson mentek keresztül. Pénz az üzemeltetésükre nem volt. Tehát hirtelen megjelent egy zárt piacon sok tízezer tanácsi bérlakás, amit a bérlőik nagy kedvezménnyel vehettek meg. A határozatlan idejű bérleti jogviszonyuk és az ingatlan műszaki állapota okán. Aki látott ebben fantáziát, az megvette a tanácsi lakását. Akkor ezt levezetni nem tudtam, meg a szüleim sem, de mai eszemmel látható, hogy csökkenő bérlakásszám mellett fel fog erősödni a szociális jelleg. Az önkormányzatok a bérleti szerződéseket (a bérlők tájékozatlanságát kihasználva) ügyesen átváltották határozott idejűre. Elképesztő pofátlanság, bár nem azért gyűltünk ma össze, hogy ezen őrjöngjünk. Ebből sajnos az következik, hogy a szerződés lejártakor ezeket újra és újra pályázni kell! Nekik (szüleink), akiknek halvány fogalmuk sincs egy mai pályázati rendszerről...

Közben mi is felnőttünk, bele a kialakult piaci ingatlanhelyzetbe! Önkormányzattól csak szociális bérlakást lehet igényelni, de ezek kis száma miatt ez esélytelen (helyzetem nem kátrányos, gyerekeim száma nem nyolc stb). Szolgálati lakást csak a nagy cégek, illetve a rendvédelmi szervek tartanak fent. Szövetkezeti építkezés már nincs (lévén nincsenek már szövetkezetek), a KISZ pedig megszűnt. Akkor mi marad? A válasz egyszerű. Lehet bérelni magánszemélytől ingatlant ez kecsegtet a legkisebb biztonságérzettel. Meg lehet vásárolni időközben ingatlanpiacra került használt lakásokat piaci áron, illetőleg lehet venni (amikor épül) új építésű lakásokat, sorházakat piaci áron, meg természetesen akinek erre módja van, az épít sajátot. Mindegyik közös jellemzője, hogy az ember arra ítéli magát, hogy évtizedeken keresztül a jövedelme nagy része a lakhatására megy el! Mivel a bérleti díjak rég óta az egekben (piaci árnak nevezik ezt), ezért aki teheti, az vásárol. Azzal vigasztalja magát, hogy ugyan 10-20-30 éven keresztül mocskos sok pénzt kell kifizet érte (a forgalmi értékének többszörösét), de a "végén" legalább az enyém lesz! Na ez a magyaros modell, az én váram az én házam! Ez azt jelenti, hogy a mai Magyarországon sok millió olyan polgár él, aki évtizedek alatt ugyan összekuporgat 10-20-30 millió forintot (régió válogatja mennyit kell), de a keletkező tőketartaléka, ahelyett, hogy forogna (bankban, tőzsdén, vállalkozásban, értékpapírban), egyetlen ingatlanba beleölve döglik meg az idők végezetéig! És ha hirtelen beüt valami tyúktyar és fel kell szabadítani 10-20-30 milliót, akkor abba beledöglik családostul, mert a lakhatását kénytelen kirántani maga alól. Lakást, házat, bármit venni piaci alapon, az egyenlő a nettó bukással! De ha ez vigasztaló, akkor a bérlet is nettó bukás, aminek a végén a semmid marad majd meg. Ráadásul a bérbeadó bármikor mondhatja, hogy "igen tudom 2 évre szerződtünk, de most megfájdult a tyúkszemem, költözz ki a pékbe most!". Totál bizonytalan és eltolt ez az egész rendszer, nesze neked Alaptörvényben (régen Alkotmány) rögzített lakhatáshoz való állampolgári alapjog!!!

Kis kitekintés, ha már mi lettünk az EU-s világpolgárok ... Sokszor azt olvastam, hogy a fejlett nyugaton a hozzánk hasonló helyzetűeknél nem divat vásárolni, hanem mindenki bérel. Na jó, de ott megtehető, hogy besétálok az önkormányzathoz, vagy egy erre szakosodott céghez és közlöm, hogy "a városban kaptam 3 évig munkát x cégnél, úgyhogy bérelnék 3 évre x árig ilyen és ilyen paraméterekkel bíró lakást" akkor elém teszik a bérleti szerződést. Gondolom ebből ered a dolgozó biztonságérzete, mert ennek a fogalomnak ott is léteznie kell! A fáma arról nem szól, hogy mi történik a fejlett nyugati polgár által megtermelt tőketartalékkal?? És azt sem tudom, hogy (ugye ránk magyarokra egy elég masszív görcsösség a jellemző) ebből a nézőpontból ez "a majd lesz valahogy vagyonilag csüngünk a levegőben majd megélek majd bérelek majd lesz valami" állapothoz kapcsolódó sztoikus nyugalom honnan került a nyugatiakba? Ha valaki tudja, akkor kommentben segítsen ki! Igazából nem török pálcát e felett a bérleti lehetőség felett, valószínűleg ha ott élnék, akkor én is átszocializálódnék idővel erre.  

Konklúzió ... tehát vagy arra ítéljük magunkat, hogy az idők végezetéig az anyósnak lakjunk a mosókonyhájában és ezerrel gyűjtjük a pénzt, vagy pedig arra, hogy az évtizedek alatt keletkező tőketartalékunkat a lakhatásunkba öljük bele. Ez a szituáció a vásárlásnál és most már a bérleménynél is közel azonos ... A munkaerő ára a reprodukálásához szükséges összeg kellene legyen. Levonhatjuk a megfelelő következtetéseket az itt vázoltakból.

Üdv a nyájasnak éppen nem mondható olvasónak (azért az egyesszám, mert összesen egyetlen olvasóval kalkuláltam, nevezett Mamuttal), neki írom majd ezt az elektronikus naplót! Ha esetleg még is betéved a "valakimás", akkor tartozok magyarázattal: A szerző ismert (Szergej), a további blogjaim és írásaim ismertek (Mellonta Tauta, Retro Tauta, Nylontetű, egy kis ez egy kis az és most ez). Az alapfelállás az, hogy a több mint négy évtizedes élésem egy kisvárosban, annak is belvárosában, annak is egy társasházában és annak pedig az egyik emeletén megtörtént. Ennek kicsúcsosodása még az ehhez kapcsolódó másfél évtizedes napi szintű fővárosba történő ingázás is. Ettől az egész élésmódtól nagyon besokalltam! Lehet ezt mindenféle jelzővel illetni (kaptam is vastagon), "életközepiválság", "teljesen idióta", "jó dolgában nem tud mit csinálni", "unatkozik" stb. Kezdetnek nagyon sűrű lenne ennek a miérteknek a feltárása, úgyhogy elég ennyi: Kialakult a nyűglődés csimborasszója, átmeneti megoldások születtek, ennek ellenére továbbra is nyűglődés van és eljött az a pont amikor már elég... nem várok tovább, elég! 
Amikor ezt felismertem (több éve érlelődött már) kezdetem keresni a megoldást! A végkövetkeztetésem az lett, hogy HÁZBA akarok költözni! Házba az "ingatlanlufi" kellős közepén! Házba akkor, amikor a Gyurcsányiféle váccság óta nem, vagy alig épültek új ingatlanok! Ennek minden következményével. És ha már házba? Akkor persze lettek általam felállított kritériumok, amikben nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni! Érdekes, vajon a környezetem miért gondolja rólam azt, hogy ez az egész akció lehetetlen agyrém részemről? :) Viszont az általános elképedésből és felhördülésből tudom, hogy valószínűleg most hozhattam meg életem, számomra legnehezebb, de még is legjobb döntését! Ami ennyi embernek nem tetszik, az csak és kizárólag jó lehet! :-) Nem polgárpukkasztási okból lehet az, hanem azért, mert ez nem a sokat emlegetett apró lépés, hanem hipertérugrás... Hipersebesség egy olyan cél felé, amit lehet, hogy soha nem mondtam még ki, és jó ha a hipofízisem mélyén lebegett eddig... A címválasztás pedig azért, mert a poszt elején említett első számú olvasóm, amikor meghallotta mi a tervem, közölte velem: "szerintem unatkozol, azért akarsz tátott szájjal beszaladni a f@szerdőbe! avagy Szergejgazda kalandjai". Jó kis cím, meghagyom, amíg nem találok jobbat ...

Mi lesz a blog tervezett témája? :-) Biztosan lesz a "miérteket" firtató poszt, hamarosan. Aztán lesz szó arról a lehetetlen helyzetről, ami kis hazánkra oly jellemző, hogy mi a milliomos "nagyoncsórók" országa lettünk a rendszerváltást követően és ez nekünk rossz. Aztán taglalni fogom a jódöntés-rosszdöntés főbb kritériumait, az ingatlan vásárlási nyűgöket, a banki finanszírozhatóság kérdését. Tegyük fel aláírásra kerül a szerződés eladó és vevő között és elindulhat egy meglehetősen rögösnek mutatkozó finanszírozási, kiköltözési, felújítási, beköltözési procedúra... Nagyon remélem, hogy a későbbiekben a megvalósulások tükrében végre írhatok majd olyanokról, ami az egésznek számomra a lényege lenne! Hozzáépítésről, átépítésről, fűtésről, utólagos födémszigetelésről, utólagos homlokzatszigetelésről, passzívház kísérletről, hőszivattyúról, napkollektorról, napelemekről, különböző automata vezérlésekről. Szabadtéri edzőteremről, kemence építésről, cserépkályháról, nyári konyháról, konyhakertről, gyümölcsfákról, befőttekről, menhelyről mentett kutyákról, macskákról, tyúkólról. Meg úgy egyáltalán minden marhaságról, ami egy házban történhet egy Szergejjel. De akár arról, ahogy esténként kiülök a kávém mellé pipázni a kertem Zen részébe. Szóval végül is rólam szól ez is, egy erősen specifikált énblogot indítottam ismét ...